FELEKI LÁSZLÓ   HOGYAN KELL ELALUDNI?        Még sohasem hallotam, hogy húsz éven aluli fiatalok megkérdzeték volna egymástól: ,,Hogy aludtál?” Később persze elkövetkezik majd az ő életükben is az a korszak, amikor ez a kérdés értelmet nyer. Jómagam is már hosszabb ideje tisztában vagyok az alvás fontosságával, s éppen ezért nagy érdeklődéssel olvastam a londoni ,,Daily Mirror” című újságban egy cikket arról, hogyan kell könnyen, gyorsan elaludni.      Hogy a túlfűtött szoba éppen olyan káros, mint a túlfűtött képzelet, azt már régóta tudom, az izmok ellazításának fontosságával együtt. Továbbá azt, hogy az ember száműzzön az agyából minden nyugatlanító gondolatot, már az aranycsinálás óta tudom, amelynek tudvalevőleg az a titka, hogy közben nem szabad a fehér elefántra gondolni. Az angol lap alvásszakértője azonban valami újat is ajánl az ágyában forgolódó emberiség számára: elalvás előtt céltudatosan valami nagyon unalmasra kell gondolni, és semmi másra! válasszon ki magának az ember valami förtelmesen szürke, unalmas helyzetet, embert, környezetet, arra gondoljon szüntelenül, s az unalom következtében percek alatt úgy elszenderedik, mint a bunda. Ez az egyszerűségében is nagy horderejű ötlet megragadott. El az érdekfeszítő gondolatokkal, amelyek megakadályozzák, hogy az alvásközpont az agyban kifejtse áldásos zsongító, álmosító működését.      Amikor már sötétben feküdtem szerény, de ízléses fekhelyemen, elképzeltem egy nagyon szürke, kis, szegény hivatalt, s ott ült az egyik kopott íróasztalnál egy öreg, sovány könyvelő, kopasz fején néhány ősz hajszál. Ádámcsutkája föl és alá járt, miközben az illető, ez a szürke kis hivatali egérke... áoá... oá... ez az Akakij Akakijevics egymás után írta le a számokt, valami végtelen, álmosító türelemmel, hajszálra ugyanazokkal a mozdulatokkal. Engedelmesen sorakoztak a számok egymás mellett és egymás alatt, a könyvelő foltos könyöke alig mozdult meg a tintafoltos íróasztalon. Éreztem, hogy pillanatok alatt elalszom.

Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó, és egy karcsú, kissé brutális arcú, szépséges, fekete nő kígyózott be rajta. No csak, gondoltam. A nő fojtott hangon kérdezte a könyvelőtől:      — Egyedül vagy?      A könyvelő megremegett, s mint a párduc az őserdőben, óvatosan körülnézett.      — Igen... — válaszolt halkan —, de vigyázz, figyelhetnek!      A nő ekkor gyors mozdulattal felhúzta a szoknyáját, s a harisnyakötője alól kis üvegcsét húzott elő. Gyakorlott mozdulattal kinyitotta az üveget, és átnyújtotta a könyvelőnek. Az vattát húzott elő az íróasztalából, a vattára ráöntött néhány cseppet az üveg tartalmából, s végigdörzsölte a főkönyv lapjain. Titkos írás tűnt elő, méghozzá spanyol nyelven.      — Tehát éjfél után tíz perccel... — mormogta a könyvelő.      — Ha ellenáll, ne teketóriázz! — suttogott a nő, és hozzátette: — Most visszük a dinamitot is.      Kik lehetnek ezek — töprengtem. Az irodai órán láttam, hogy elmúlt tizenegy óra. Mivel már minden zárva volt, kötélhágcsón ereszkedtek le az utcára, ahol egy hatalmas, fekete autó várta őket. Két álarcos férfi lépett ki az autóból.      — Rendben van tizennyolcas? — kérdezte az egyik.      — Rendben van, kilences — felelt a nő.      Beszálltak mindnyájan az autóba és elrobogtak. Nemsokára egy fényűzően berendezett barlangban tárgyaltak arról, hogy mi történjék a tervrajzokkal. Hirtelen hatalmas robbanás rázta meg a barlangot... de szinte el se tudom mondani, mennyi kaland pergett egymás után, csupa izgalom, érdekesség, feszültség és cselszövés. Alvásról természetesen szó sem lehetett. Még hajnalban sem tudtam elaludni, sőt, amikor felkeltem, hiányérzeteim voltak, hiszen még mindig nem tudtam, hová vitték Rodrigót a helikopterral.