A nyalánkságok elsősorban örömszerzésre szolgálnak

Egy nemrégiben megjelent osztrák tanulmányban a bécsi orvosegyetem közegészségtan-professzora azt fejtegeti, hogy a modern nyugati ember nem ismerte a valódi éhséget, így nem tudta megkülönböztetni az étvágytól ("evési kedvtől"). Ebben látja a manapság egyre gyakoribb étkezési zavarok és nem utolsósorban a lassan népbetegséggé váló elhízás fő okát.

A táplálkozás gondoskodik az élő szervezet felépítéséhez, karbantartásához és működtetéséhez szükséges szerves és szervetlen anyagok - fehérjék, zsírok, szénhidrátok, ásványi sók, vitaminok - ellátásáról és pótlásáról. Ez, hasonlóan más életjelenségekhez, meghatározott ritmus szerint történik, amelyet az éhségérzet szabályoz. Ez nem más, mint az üres gyomor felől a megfelelő agyi központokba érkező jelzések tömege. Egy kielégítő étkezést követően (az összetételtől függően) mintegy 4-5 órát vesz igénybe, míg a gyomorban megtörténik a táplálék feldolgozása, s tartalma tovább kerül a nyombélbe. Ha pusztán a biológiai szükségleteket követnénk, ekkor, azaz a gyomor kiürülését követően jönne el a következő étkezés ideje.

Az emberi viselkedést azonban - beleértve az étkezést is - nem csupán a természeti szükségletek, hanem legalább ugyanolyan mértékben a társadalmi-kulturális beidegződések, hagyományok is alakítják. S itt lép be az étvágy, aminek a felkeltéséhez - a valódi biológiai szükséglettől függetlenül is - egy vendéglő hívogató cégére, szállongó, ínycsiklandó illatok, a tv képernyőjén, megrakott tálak között sürgölődő sztárszakács is elég lehet. Sőt a rafinált ízekkel kecsegtető nyalánkságok: a cukorka, a csokoládé, a chipsek, a gyermekeknek kényeztetésre, jutalmazásra, a felnőtteknél élvezkedésre, unaloműzésre - mindenképpen valamiféle örömszerzésre - szolgálnak a szűken vett élettani szükségletektől függetlenül, sőt gyakran épp azok ellenében.

Az étel állandó méricskélése is kóros lehet

A felkeltett gusztus hívó szavának túl gyakran és kellő körültekintés nélkül engedelmeskedők előbb-utóbb szembesülni kénytelenek a nemkívánatos következményekkel. A túlsúlyosságról, az elhízásról ma már pontosan tudjuk, hogy az esztétikai problémánál messze többet jelent. Számos betegségről - a cukorbajtól a koszorúér-rendellenességen, az ízületi kopásokon át a magas vérnyomásig - számszerű adatokkal bizonyítható, hogy a kockázatuk a túlsúlyossággal arányosan, jelentős mértékben fokozódik. Olyanynyira, hogy enyhébb esetekben az egészséges tápláltság helyreállítása még a gyógyszeres kezelést is feleslegessé teheti.

Ezt lovagolják meg a fogyókúrás tanácsadók, amelyek annál sikeresebbek, minél faramucibb, szertartásosabb előírásokra próbálják rábírni követőiket. Az Atkins-diétától a Norbi-módszeren át a baráti körben, cédulákon terjesztett hús-, zöldség-, gyümölcs- stb. napos vagy éppen nullakalóriás receptekig se szeri, se száma a rendelkezésre álló ötleteknek. S akkor még az egészséges táplálkozást propagáló, az egyes termékek zsír-, koleszterin-, gyümölcscukor-, fehérje-, vitamin- stb. összetételét és azok élettani szerepét részletesen taglaló - egyeseket kárhoztató, másokat népszerűsítő - vagy a sokak által hóbortnak tekintett különféle vegetáriánus szokásokról szó sem esett!

A táplálkozáshoz kötődő, eddig ismert pszichiátriai kórképek - a bulimia (kényszeres falánkság, köznapi néven zabálás) és az anorexia (ennek az ellenkezője, a táplálkozás kényszeres visszautasítása, akár az éhhalál küszöbéig) mellé mindenesetre új diagnózis: az ortorexia körvonalazódik. Így nevezik az olyan, egyéb vonatkozásban egészségesnek tekinthető embert, aki idejének jelentős részét étkezései aggályos méricskélésével, táplálékai öszszetételének a böngészésével tölti, akár naplót is képes vezetni az elfogyasztott tápanyagok grammjairól, s kívülről fújja a napi szükségleteket.

Szó sincs arról, hogy felesleges, netán kóros lenne a tudatos életvezetés s az ehhez nélkülözhetetlen alapvető ismeretek elsajátítása. A helyes táplálkozási szokások kialakításában mindemellett (természetesen a szakszerű orvosi beavatkozást igénylő betegségek eseteitől most eltekintünk) sem az ösztönéletnek engedelmeskedő éhségérzet, sem pedig az étkezési kedvet, az evés élvezetét biztosító gusztus - az aggályoskodástól mentes kulináris örömök - nem hagyhatók figyelmen kívül. A már idézett osztrák szerző, a rousseau-i "vissza a természethez" intelem szellemében a helyes rangsor fontosságára figyelmeztet, s így foglalja össze vizsgálódásainak tanulságait:

Újra meg kell tanulnunk ismerni és értelmezni a test - jelen esetben a korgó gyomor - jelzéseit! A valódi éhség nem egyszerűen evés utáni vágyat jelent. Ez az az állapot, amikor válogatás nélkül bármit képesek lennénk elfogadni, ami ehető. Csak ha ezt érezzük, akkor fogjunk evéshez! Ekkor - és nem ezt megelőzően - érdemes azzal foglalkozni, vajon mi az, ami a leginkább jólesne. Unalom, puszta élvezet utáni vágy, netán jutalom reménye vagy az, hogy valakinek a kedvében kívánnánk járni, ne legyen ok az evésre! A tányérba pedig az kerüljön a kínálatból, amihez valóban kedvet érzünk, s ne az, amit táblázatok és aprólékos, lankasztó számítgatások alapján kicentiztünk magunknak. Joggal bízhatunk benne, hogy ha a helyes táplálkozásról megfelelő ismeretekkel rendelkezünk, azok majd jó irányba orientálnak.